Nem az a célom, hogy az élménybeszámolóim a sör és a víz hőmérsékletében, étterem árakban merüljön ki, se nem az, hogy a hülye kölök (mert ugye sosem a szülő a hibás) melyik múzeumban veszett el, hanem mi okból, esetleg kiknek az áldozatkézségéből adódóan juthatunk el különböző helyekre embereket megismerni, akár pihenni, nyaralni, vagy olyan élethelyzetekbe kerülni, ami lelki tapasztalatokat és élményeket ad, ebből hogyan töltekezhetünk később!

 

 Keress az új oldalamon, ahol már hozzá is szólhatsz: www.keresemazutam3webnode.hu

 

 

 

Gyógyító betegség

 

 

 

Milyen bután hangzik első hallásra, ha valakinek a halálos betegsége értelmet nyer. Mi értelme lenne egy halálos betegségnek?

 

Persze lehet azt mondani, ha sikerűl meggyógyúlni belőle, hogy jobb ember lettem, vagy más lett az értékrendem, átértékeltem az életem....stb.

De én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy úgy nyer értelmet egy ilyen betegség, hogy mi magunk nem is tudunk róla, más embernek mégis segítség. Ehhez kell egy harmadik, közvetítő személy is. Ebben a kis történetben én vagyok az a harmadik személy.

 

Édesapámnak 65 évesen prosztatarákot diagnosztizáltak, amiből sugárkezeléssel kigyógyúlt -úgy mondják tünetmentessé vált. Ez szép és jó. Ő, aki két lábon a földön járó ember, nem hisz Istenben, fafejűségéből adódóan nem is lehet erről beszélgetni vele. Én, aki hívő ember vagyok, kerestem a betegségben Isten munkálkodását, mert úgy gondolom és hiszem, hogy a jó Isten szeret bennünket annyira, hogy még a legrosszabból is kihozza a legjobbat.

 

Két évvel a gyógyulása után részt vettem egy lelkigyakorlaton. Ez egy hosszú hétvégés program (csütörtök-vasárnap), beszélgetésekkel, sok csendes elmélyüléssel és közös, ill. egyéni imádkozással, "távol" a civilizációtól. Igazán fel lehet töltődni lelkileg. Én sok nem hívő embernek is ajánlanám. Külön szervezik a  férfiaknak, külön a nőknek. Huszonhárom, egymásnak idegen férfi találkozott, ott azon a hétvégén. Első este a bemutatkozásokkal kezdődik. Itt mindenki mond magáról pár szót, hogy átfogó képet kapjunk egymásról. Bemutatkozáskor kiderült egy férfiról, hogy már régen hitét vesztette és jelenleg súlyos betegsége van, egyébbként egy kórház pszichológusa. Azért jött el, hogy hátha hitében megerősödve térhet haza. Két napnak kellett eltelnie, hogy kiderüljön számomra, prosztatarákkal küzd ő is, ahogy édesapám anno. Úgy éreztem beszélnem kell vele négyszemközt. Találtam rá alkalmat és beültünk a szobájába egymással szembe. Elmeséltem édesapám betegségének történetét, azt is hozzátéve, hogy nem hisz Istenben, mégis mikor elmondtuk neki, hogy imádkozunk érte otthon, elcsukló hangon azt válaszolta, -Tudom,érzem!- A végére én is belezokogtam a történetbe. Azért mondtam el neki, hogy hátha erőt tud meríteni belőle. Megdöbbenve köszönte meg, és baráti ölelés után kimentem a szobából. Akkor úgy éreztem én vagyok az, aki segítségre szorúl. Nem tudtam, hogy úgy hallgatott e, mint pszichológus, vagy csak nem tudta mire vélni egy "ismeretlen" őszinteségi rohamát, mert végig rezzenéstelen arccal ült. A válasz másnap megjött. Este közös ima volt egy kis teremben, ahol csak egy kis oltárt helyeztek el egy asztalon. Mindenki letérdelt, leült szerteszét, kinek hol tetszett. Én a fal mellett találtam helyet. Csend volt, nagyon nagy csend. Érezni lehetett valaminek a jelenlétét. Ezek nagyon meghitt, bensőséges percek voltak. Ilyenkor mindenki lehajtott fejjel magában keresi és fogalmazza a kérdéseit, kéréseit, a hálát, a köszönetet. Aki akarja hangosan kimondva. Szép lassan megnyílnak a szívek. Máskor oly kemény férfi lelkek kezdenek puhulni és egyre több férfiszem telik meg könnyel. Az őszinte kis vallomások Isten felé, mindenkit meghatnak. És akkor hirtelen a csöndbe egy hangos, szinte már artikulálatlan férfi zokogás tört be. Hosszú másodpercekig csak a zokogás. Felismertem. Ő az. Akinek elmondtam édesapám betegségét. Annyira zokogott, hogy már én éreztem magam kínosan. És akkor megszólalt. -"Tegnap bejött hozzám valaki és elmondott egy történetet az édesapjáról! Hálát adok az Istennek, hogy beküldte hozzám, köszönöm!" -A lényeg ez volt. Zokogva kért a jó Istentől segítséget a betegségéhez és hálát adott, hogy hitében megerősítést kapott. Én csak térdeltem a fal mellett a szoba másik felén, fejemet a falnak támasztva és csendben, megállíthatatlanúl potyogtak a könnyeim. Zavarban voltam, hiszen szavai közül kiéreztem a fájdalmait is. Tudtam, ennek én vagyok az oka. Egyik felem úgyérezte, fájdalmat okoztam valakinek, másik felem pedig azt, hogy helyesen cselekedtem.

 

Mikor véget ért a hétvége és hazamentem, sokat gondolkodtam. Megosztva szeretteimmel ezt a lelki élményt is, arra jutottam, édesapám betegsége értelmet nyert. Nem szenvedett hiába, mert a jó Isten eszközként használt engem arra, hogy a megtörtént rosszat -ami gyógyulással ért véget-megosszam egy olyan emberrel, akinek a legnagyobb szüksége volt ott rá, ezzel visszaadva hitét, hogy Istenbe kapaszkodva nézzen szembe a halálos korral.

Később, 1 - 1 1/2 évvel később hallottam róla, hogy meggyógyult. 

 

 

 

 

Nyaralás

 

 

 

Soha nem tudtunk annyi pénzt összespórólni, hogy el tudjunk menni nyaralni 5-en.Tudom, sokan vannak így. Minden fillérnek megvan a helye. Nyaralásra már nem jut.

 

Mi mégis eljutottunk Görögországba egy hétre. A gyerekeknek -és persze nekünk is- akkora élmény volt a tengerparti nyaralás, hogy majdnem sírtak, mikor haza kellett jönni. Hogyan sikerűlt eljutni oda? Honnan volt közel fél millió forintunk költőpénzzel együtt nyaralásra?

 

A lelki részére szeretnék kitérni, hogy miképp jut el egy-két ember oda, hogy segítsen, mégha családon belűl is történik.

 

A családban van valaki, akivel nem volt felhőtlen a kapcsolatunk .Ennek sok oka volt. Benne is és bennünk is sok a  hiba. Egyik év őszén örökségre tett szert. Eltelt az ősz, a tél,  már a tavasz vége felé jártunk, mikor bejelentkezett hozzánk. Azért jött, hogy elmondja, arra gondolt, megajándékoz minket egy nyaralással, abból a pénzből, amit örökölt. Mindent áll, az utazást, szállást, költőpénzt.

 

Engem elgondolkodtatott, hogy hogyan tud ekkora ajándékot adni?! Nem vártuk el és nem is számítottunk rá.

 

Miért?Mi játszódhat le ilyenkor az ember fejében?

 

Az emberi lélek kifürkészhetetlen. Hátsó érdek nem áll mögötte, cserébe nem kért semmit. Legyünk jóhiszeműek, ne keressünk csapdát, és akkor egy szóval tudnám jellemezni ezt :Szeretet!

 

De honnan jött ez a szeretet? Az kellett hozzá, hogy meghaljon az utolsó közeli vérszerinti hozzátartozója is? Lehet! Lehet átértékelte az élet értelmét. Nem érdemes háborúzni, oly rövid az élet.

 

Gondolkodjunk el, miért csak akkor jövünk rá ilyenekre, ha tragédia ér minket? Sokkal hamarabb megtehetnénk ezt a lépést azok felé, akikkel konfliktusunk van. Próbáld ki! Kérj elnézést akkor is, ha úgy érzed neked van igazad. Érintsd meg a kezét, simogasd meg az arcát és csak annyit mondj: Sajnálom!

 

Meglepő dolgokat fogsz tapasztalni. Lehet, hogy nem egyből, de nemsokára rá.

 

Nehéz az első lépés, de tedd meg. Mi rossz történhet?

 

Ezúton is köszönöm, hogy az önzetlensége, szeretete megajándékozott, hogy együtt lehetet a család egy gyönyörű, gondtalan hétig. Láthattam a gyerekek arcán a boldogságot, örömöt. Ezt már senki nem veheti el tőlünk.

 

Azóta sokkal jobb a viszonyunk és a közös együttlétek is fesztelenebbűl telnek.  Köszönjük!

 

 

 

 

 

 

Déván!

 

Volt szerencsém egy hetet eltölteni Déván, Böjte Csaba testvér gyermekotthonában, egy kedves barátommal.

 

Önkéntes segítőnek mentünk oda. Adni az időnkből és segíteni, amit kell. Pincét takarítottunk, hogy a téli krumplinak legyen hely, udvart sepertünk, tüzifát hordtunk, szőlőt szüreteltünk...stb.

 

Az egy hét után megállapítottuk, hogy sokkal többet kaptunk, mint amit mi adni tudtunk.

 

Részt vettünk a gyermekotthon életében. Beleláttunk a hétköznapjaikba és egy kicsit a gyerekek lelkébe is. Szívszorongató élettörténeteket ismertünk meg és megható élményekben volt részünk. Olyan szeretettel vettek körbe, hogy az már zavarbaejtő volt.  A spontán ölelésekből rengeteget kaptunk.

 

Tudni kell az "otthonról", hogy nem egy körbekerített épületegyüttesből áll, mint nálunk a fóti gyermekotthon.

 

Az "otthon" épületei, szerves részei a városnak. Két, négyemeletes háztömb és egy- két alacsonyabb épület, köztük egy étkezde áll a dévai Ferences templom és rendház tövében. Autó és gyalogosforgalommal, játszótérrel..stb.

 

A város kezelhetetlenebb fiataljai, rendre meg is jelennek csoportosan az "otthon" körül és kötözködnek, verekednek az "otthonlakókkal", illetve a környékbeli putrikból rendszeresen fosztogatják az "otthon" garázsait, ahol a gyerekek kerékpárjai, rollerei, kinti játékai vannak tárolva.

 

 

 

Kedves barátommal, ott ettünk és azt, amit a gyerekek. Turnusokban jön ebédelni a több száz gyerek, így déltől 3-ig tömve van az étkezde.

 

Egy ebéd alkalmával bejött egy Déván lakó édesanya az 5 év körüli kisfiával, akinek a kezében egy reklámszatyor lógott. Még nagyobb csönd lett az étkezdében, csak az evőeszközök és a tányérok csörrenését lehetett hallani. Anyukája szólt neki: -Menj, és a kicsiknek adj.

 

A kisfiú tétován elindult, anyukája az ajtónál maradt. A szatyorban színes filctollak voltak. Megállt minden asztalnál és osztogatni kezdte a kisebb gyerekeknek a filceket. Néma csöndben figyelte mindenki a kisfiút.

 

Az egyik asztalnál, mikor kiosztott két marék filctollat, felállt egy 18 éves forma cigányfiú, megfogta a kisfiú vállát és magához húzta, aztán adott neki egy puszit. -Köszönjük! - mondta aztán halkan. A kisfiú tovább ment a következő asztalhoz és osztogatott tovább.

 

Olyan erő volt ebben a gesztusban, hogy kézzelfoghatóvá vált a szeretet. Éreztük valaminek a jelenlétét. Megszűnt a hely és az idő arra a néhány másodpercre. Csak a szeretet maradt. Ilyen lehet a mennyország. Megmagyarázhatatlan meghatottság szorongatta a torkomat.

 

A jelenet láttán a barátommal, megfacsarodott szívvel és könnybelábadt szemmel, egymással szemben, csöndben ettünk tovább. Ezek az elhagyott, szülői szeretetet nélkülöző, a gyermek és kamaszkor sajátosságait hordozó, a mindennapi gondokon felül, még a szívükben a  saját sorsukat is cipelő gyerekek ilyen szeretetközösséget alkotnak.

 

Mindenki javára válna egy pár nap ott, hogy átgondoljuk az értékrendünket.

 

 

 

A szomszéd faluban, egy régi borospincét kellett kitakarítani, hogy az adománykrumplinak legyen helye télen. Jött velünk az "otthonból" két 15 éves srác is. Egyikkel szóbaelegyedtem. Okos felnőtt módjára mondtam neki, hogy milyen jó, hogy van lehetőségük jelentkezni ilyen feladatokra, ezáltal is kimozdulnak az "otthonból", változatossá téve azt a napot. Nézett rám bután, mintha azt kérdezné a szemeivel :" Miről beszélsz?" Válaszolt: - "Nem, nem azért szeretek jelentkezni, hanem mert ilyenkor mindig tanul valamit az ember a munkáról. Tavaly nyáron megtanultam burkolni egy mester mellett és még pénzt is kaptam érte. Előtte való nyáron pedig teheneket tanultam meg legeltetni. Az igen veszélyes munka, mert nem túl kellemes, ha rálép a tehén az ember lábára."

 

Ennyiben maradtunk és söprögettünk tovább. Én is tanultam valamit egy 15 évestől.

 

                                          Biztosítás 1

Bízhatok e az isteni gondviselésben akkor, ha engem, mint hívő keresztény embert, emberbaráti szeretet vezérelt akkor, mikor egy hölgy letolat a parkolóban és én jóhiszeműen a kérésére beleegyezek abba, hogy ne írjunk betétlapot, inkább kifizeti a karosszériást, mert visszaesnének a bonus fokozatból?

Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy akár rá is faraghatok erre.

Történt ugyanis, hogy megbeszéltem a hölggyel, hogy felkeresek egy-két autószerelőt, hogy mennyiért hozznák rendbe. Az első egy ismerősöm, aki 50.000 forintot mondott, a második egy mindenkitől független szerelő, ő 45.000 forintot mondott. Kicsit sokalta a hölgy az összeget, ezért megkért, hogy az ő szerelőjük is ránézhessen. Mivel ismerősük volt, engedett az árból egy kicsit, 35.000.- + az az üzemanyag, amivel bevinné Pestre és vissza is hozná az autót, mivel mi egy Pest-megyei településen élünk. Tehát összesen 38-40.000 forint.

Megbeszéltük, hogy az ő szerelőjük megoldja. Én nem akarok senkin nyerészkedni, pénzt sem akarok látni ebből, csak normálisan meg legyen csinálva. Meg is beszéltünk egy mindenkinek megfelelő időpontot. Viszont az időpont előtti napon megkeresett a hölgy, hogy most szólt vissza a szerelő, hogy csak úgy tudja megcsinálni, ha a megbeszéltek szerint elviszi, de a 2 nap helyett, 5 nap múlva tudja csak visszahozni. Mondtam, hogy sajnos így nem felel meg, mert nem tudjuk annyit nélkülözni az autót, ráadásul beleesne egy hétvége is és nekünk kell az autó, 3 pici gyerek mellett. Ezt megértette és megbeszéltük, hogy megcsináltatom én, ő odajön és kifizeti.

Fel is hívtam gyorsan a szervízt (a 45.000-t), hogy ez a helyzet és el tudnák e vállalni a következő 2 napon. Szerencsére volt hely és reggel 8-ra várták az autót. 

Igen ám, de este 8 órakkor telefonál a hölgy férje, hogy ez így mégsem jó.Ő nem fizet 45.000 forintot, ad 30.000-et maximum, aztán nem érdekli, hogy megcsináltatom vagy sem, utánafelejtsük el egymást. 

Ekkora pofátlansággal nem találkoztam rég! Meg is kérdeztem, hogy hogy gondolta? Amit okoztak kárt, annak a negyedét fizessem én? Nem fogadtam el természetesen. Arra jutottunk, hogy maradjunk inkább a betétlap kitöltésnél, a biztosítók elintézik egymás közt. Másnap reggelre megbeszéltük, hogy kitöltjük a kárbejelentőt.

Találkoztunk is, az ő részüket ki is töltötték, viszont megkértem, hogy a megjegyzés rovatba írják bele, hogy a felelősséget elismerik. Ő azt nem írja bele! Mi van? Azzal, hogy a rajz megmutatja, hogy neki tolatott az autómnak, el van ismerve, különben is a kárbejelentő lap nem a felelősség megállapítására szolgál (ez mondjuk igaz).

Beszólt a férj még (aki ott sem volt a koccanáskor), hogy különben sem hiszi el, hogy a horpadás akkor került oda, csak a fényezés sérült. Meg ő fölajánlotta a kifizetést, csak én nem fogadtam el.

Próbáltam higgadt maradni, mert ekkora parasztot még nem látott a világ. Elmagyaráztam neki, hogy nem velük akarom az autó egyéb esztétikai hibáit kifizettetni, jó lenne ha visszavenne és elköszönnénk egymástól.

Persze a szervízben nem örültek, hogy reggel visszamondtam a javítást, de legalább nem engem anyáztak, hanem a disznófejüt. Oda is adtam nekik a kárbejelentőt, hogy akkor ők bejelentik és reménykedjek, hogy a biztosító elfogadja.

 

                                       Biztosítás 2 

Megtörtént a szemle. Lefényképezték az autót. A szervíz beadta a számlaígényt a biztosító felé. Megtörtént a károkozói szemle is. Kijött a papír a biztosítótól, és a szervíz által megjelőlt 59.000 Ft-ot lehúzták 37.000 Ft-ra, mondván, hogy a díszléc alatti sérülés a károkozói szemlén készült fényképek alapján, korábbról származik. Makulátlan ajtóról beszélünk, ami sérülésmentes volt. Mégis miből állapították meg, mikor a kérokozó autón semmi sérülésnyom nem volt. Szerintem a vonóhorog okozta, mert pont abban a magaságban helyezkedik el (lemértük egy ismerősöm ugyanilyen autójáról). A kárfelmérő pedig csak a lökhárítót nézte szerintem. Ilyen hozzáértéssel én is el tudnám végezni azt a munkát. Meg a "kedves" férj is besegíthetett a kárfelmérésbe, mert szerintem adta alá a lovat a károkozói szemlén, már a személyes találkozásunkkor is nézegette a sérülést és mondogatta, hogy az ugyan nem tőlük származik.

Na mindegy, mert ennek ellenére a csökkentett összegből is megcsinálta a szervíz az ajtót. Szóval én nem fizettem rá semmit. De a szervíz panasszal és felülvizsgálattal fog élni, mert szerintük is a vonóhorog okozta az egyéb kárt.

Most előítélettel legyek mindenki iránt és hasonló helyzetben a jövőben ne legyek segítőkész? Nem tudom, de ha a napokban történne velem hasonló, akkor nem lennék elnéző.

 

Oldal: Élménybeszámolók
Keresem az utam! - © 2008 - 2024 - keresemazutam.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat